kistibi |

1992-ben még tombol a grúz polgárháború, amikor az édesapa, Irakli meg két fia, Szaba és Szandro Angliában talál menedéket. A végletekig korrupt Grúziából csak óriási pénzek ellenében lehet menekülni, ezért Eka, az édesanya otthon marad, hogy szerettei menekülhessenek.

Ez az alaphelyzete Vardiashvili regényének, s ha azt hinnénk, hogy ebből egy szokvány kalandregény lesz, óriásit tévedünk. A valós regényidőben 2010-et írunk. Irakli egész angliai életét arra tette fel, hogy elég pénzt gyűjtsön Eka kihozatalára. Pénzét egy korrupt zsarunak adja, aki becsapja, pénzét elteszi, és soha nem látja többet. Ezért maga indul Grúziába, hogy találkozhasson feleségével. Tizennyolc év után ez nem kis feladat. Irakli eltűnik „Grúzia dzsungelében”, ezért az idősebb fiú, Szandro is Grúziába megy, hogy a szülők nyomára jusson. Ő is eltűnik, ezért, mint a mesében, a legkisebb királyfira vár a feladat, hogy megoldja a lehetetlent.

Rendkívül összetett, többrétegű, gyönyörűséges regényszövet alakul ki, amely egyben lírai, elborzasztóan brutális és izgalmas. Szaba, a történet narrátora egy realista történetet mesél. A kutatás közben megjelennek Szaba múltjának szereplői, hol álmában, hol ébrenlét idején, egyfajta kábulatban, de akár így, akár úgy: mindenképpen teljesen valóságosnak tűnnek, nevezhetjük ezt akár mágikus realista rétegnek. Hogy a két sík még bonyolultabb legyen, megtudjuk, hogy a két fiú gyerekkorában saját világot épített. Szandro, a könyvmoly állandóan rejtvényeket adott fel öccsének Jancsi és Juliska történetének alapján. Mint a mesében a kenyérmorzsákat, úgy hullajtotta el Szandro a szimbólumokba, metaforákba csomagolt információkat, s ezek alapján kellett Szabának megtalálni a megoldást. Hogy egy picit még bonyolultabb legyen, Irakli írt egy színdarabot, ami, évtizedek múltán nagyon furcsa, nagyon különös módon ad használható információkat. Így aztán Szandro Irakli után szedegeti a morzsákat, hogy nyomra jusson, Szaba pedig Szandro nyomában próbálja megfejteni a metaforákat. És eközben feltárul Grúzia kultúrája: de nem a hatalmasok által írt történelem, hanem a grúz paraszt, a grúz polgár napi nyomora, a valóságos grúz történelem – a legendákkal és az életérzéssel.

A gyerekkori játék véresen komollyá vált. Grúzia kétarcú ország. Lakóik végtelenül nagyszívűek, vendégszeretők, míg vezetőik végtelenül korruptak, hatalomhajhászok. Szabától mindenfajta indoklás nélkül elveszik az útlevelét a repülőtéren, és hiába megy utána a rendőrségre, nem kapja vissza. Kiderül, hogy Szandrót és Iraklit figyeli a rendőrség, nem tudjuk miért. Van egy homályos utalás arra, hogy Irakli gyilkosságot követett el, de Szaba ezt nem hiszi, nem hiheti el. A régi Jancsi és Juliska-játék halálosan veszélyessé, ugyanakkor hasznossá vált, hiszen az információt általa úgy lehet átadni, hogy abból a rendőrség nem érthet semmit.

• Olvass bele!

A regény nagyobbik felében a cselekmény Tbilisziben játszódik, pontosabban Szololakiban. Vardiashvili egy videóban így mutatja be:

„Szololaki Tbiliszi legrégebbi negyede. Grúzia anya [Grúzia anya egy hatalmas, 20 méter magas alumíniumszobor, Grúzia alapításának 1500. évfordulójára készült. A helyiek Kartli Dedának hívják] árnyékában éli mindennapjait… Sokszor hallottam már egy Szololakiról szóló régi legendát. Ha innen származol, ha Szololakiban születtél, az emelkedőket járva nem fáradsz el, még csak nem is kapkodod a levegőt. Innen ismerik fel az idegeneket. Ők lihegnek, szuszognak és izzadnak… Szololaki jókora része úgy fest, mint ami mindjárt szétesik… A Sűrű erdő szélén című regényem szívében Szololaki dobog. Ebből az ősrégi negyedből vezetnek ki a nyomok.”

Hát nem gyönyörű? Lehet úgy is regényt írni a hazáról, hazafiságról, hogy közben feltárjuk a hibákat, visszaéléseket, negatívumokat. Nem akkor vagyunk igazi hazafiak, ha elhiszünk és szajkózunk mindent, amit a hatalom akar.

De térjünk vissza a cselekményhez! Mivel krimiszerűen izgalmas és fordulatos, nem árulok el részleteket, csak néhány fontosabb fordulópontra szeretném felhívni az olvasók figyelmét. Számomra egyszerűen furcsa és érthetetlen volt, hogy a tbiliszi reptéren egyből lekapcsolják Szabát, és elveszik az útlevelét. Ki várja, és miért? A történetben előrehaladva mindez érthetővé és logikussá válik. Tényleg áruló-e Nodar, Szaba vendéglátója? Hova tűnt és miért nem ad hírt magáról Szandró? Hova tudott úgy eltűnni Irakli, hogy a rengeteg besúgóval dolgozó grúz rendőrség képtelen a nyomára jutni? Ez az alapanyaga a mű kalandregény oldalának; pergő történetét száguldva lehet olvasni. Számomra mégis sokkal szebb az a része, amelyben a grúz lélekről, a grúz történelemről, az életérzésről olvashatunk. Ezt szeretném néhány idézettel bemutatni.

Tbiliszi éhezik. Szaba járja a várost, keresi a nyomokat, és különös dologra figyel fel. Egy erkélyen buli van.

„– Mit ünnepeltek?
– Az utolsó falat ételt. Megint kitört a nevetés… – Kretének. A város haldoklik, ezek meg danolnak hozzá…
Az erkélyes buli meggondolatlan, a józan észnek ellentmondó, ám nagyon grúz módja volt a nehézségek leküzdésének: egy nagy, kiadós »Basszátok meg!« Már elég viszontagságon átmentünk ahhoz, hogy ne riadjunk meg. Tudjuk, hogy élni fontosabb, mint túlélni.”

Bár lélekben az utolsó mondattal alighanem mindenki egyetért, de azt hiszem, bátorság kell ahhoz, hogy ezt gyakoroljuk is: élni fontosabb, mint túlélni!

Lássunk egy szeletet a tragikus grúz történelemből!

„Tbiliszit olyan sokszor megszállták, hogy a grúzok kifejlesztettek egy időtálló stratégiát. Amikor a várost támadás fenyegette, az emberek a hegyekbe menekültek… Minden menekülő család hátrahagyott egy férfit. A feladatuk egyszerű volt: az életük árán időt nyerni… A kiontott vérnek és a halállal való bensőséges viszonynak köszönhető, hogy Tbiliszi ma is áll. Az Anya figyel a dombtetőn, a következő ellenséget várja.”

Máshol arról mesél Vardiashvili, hogy menekülés közben nem elsősorban a vagyont mentették, hanem szőlővesszőket. Praktikus dolgokat vittek magukkal, hogy újra tudják kezdeni az életet, amikor az ellenség eltakarodott.

A grúz vendégszeretet legendás. Egy mondás szerint a vendég Isten ajándéka. A vendéglátásnak szertartása van: „Házigazdaként Zurab az asztal »tamadája«. Az ő dolga az ételről való gondoskodás, és az alkalomhoz illő alkoholmennyiség meghatározása. Ez a grúz vendéglátás évszázados hagyománya.”

Usguli többszörösen fontos helyszíne a regénynek. Évtizedekkel ezelőtt Irakli itt írja később rendkívül fontos kóddá vált színdarabját, Szaba itt kapja az utolsó információkat. Ez a legvégső, még biztos pont a felfordult világban. Dimitri, Szaba útjának kalauza így beszél a kolostorról:

„Usguli legutolsó épülete az a kolostor, amit keresel… Azt mondják, egy angyal esett csapdába abban a toronyban. Nem a szárnyas, ragyogó fajta, amelyik felhőn lebeg és szivárványt fingik. Nem, ez a régi ortodox keresztény fajta. Szörnyű, bosszúálló angyal. Azt a tornyot ellenség nem veszi be. Oszmánok, perzsák, mongolok és az arabok összes árnyalata próbálkozott vele. Csak a mongolok jutottak közel hozzá. Az angyal sűrű ködöt bocsátott rájuk. Amikor kitisztult, a mongolok kitépett végtagokkal hevertek az őrtorony körül, és csak a májukat ették ki, mintha farkasok vadászták volna le őket.”

Irakli életének egy nehéz pontján elvonult Usguliba, a kolostorba, valahová a civilizáció és a vad hegyek határára, és írt egy színdarabot Kaleidoszkupi címmel. A darab hőse, Valiko egy tbiliszi kávéházban ül, és iszik. A kávéház amolyan Cseh Tamás-féle eszpresszó, ahol sosincs záróra, a pincérnő is mindig rendelkezésre áll. „A végén kiderül, mondta Szandro, hogy senki nem látogatta meg Valikót. Azokat az embereket csak hallucinálta, miközben halálra itta magát… Valikó számos kódolt üzenet szerzője lett…”

Ezek a darabkák aztán egységes egésszé állnak össze, legnagyobb meglepetésemre még valamifajta felmentése, megoldása is érkezik a történetnek. Ez azért meglepetés, mert az erőszak olyannyira szerves része a grúz életnek, hogy a túléléshez nem csak erő, de szerencse is kell.

Leo Vardiashvili nagyon jó tollú író. Rendkívül jó párbeszédeket ír, ez az egyik különösen fontos erénye. Ez tetten érhető a Kaleidoszkupi című Irakli-szövegben, vagy amikor Szaba a halottaival beszél. A líraitól a trágár szellemesig mindent megtalálhatunk. Amikor Nodar rájön, hogy Dimitri fölöslegesen cipelte át őket egy nagyon hideg vizű folyón, hiszen híd is van a közelben, Nodar így tör ki:

„– Bazd meg anyád, agyon kellene, hogy csapjalak, mint egy sánta szamarat.
– A sértéseid kiszámíthatók. Mind nagyon anyaközpontú.”

A regényt Neset Adrienn magyarította. Nyelvtanár, újságíró, műfordító. Állítólag az életben ugyanolyan szabadszájú, mint a Vardiashvili hősei. Nemcsak a remek fordításért jár gratuláció, hanem a gyorsaságért is. Az eredeti mű 2024-ben jelent meg Londonban, néhány hétre rá magyarul is olvashattuk. Azért ritka dolog ez. És bizony az eredeti címnél (Hard by a Great Forest) jobb lett a magyar: pontosabban utal a Jancsi és Juliska mesére.

Leo Vardiashvili (Fotó: Kiera Fyles)

Leo Vardiashvili: Sűrű erdő szélén
Fordította: Neset Adrienn
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024
368 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft,
online ár a lira.hu-n 6640 Ft,
e-könyv változat 4899 Ft
ISBN 978 963 543 2523 (papír)
ISBN 978 963 543 4275 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szaba még kisgyerek, amikor bátyjával, Szandróval, és édesapjával, Iraklival elmenekül a háború elől, amely a volt szovjet köztársaságban, Grúziában dúl. A csonka család Angliában kap menedéket. Húsz évvel később a három férfi még mindig képtelen megbékélni a múlttal, a hátrahagyott helyek és emberek kísértik őket.
Irakli úgy dönt, hogy hazautazik: visszahúzza elhunyt felesége emléke és a pusztulófélben is gyönyörű szülőföld. A megérkezése után hetekkel azonban nyomtalanul eltűnik. Szandó apja felkutatására indul, de hamarosan felőle sem érkezik több hír. A legkisebb fiú, Szaba is útra kel hát, hogy felfedezze egykori hazáját és annak lakóit, az út pedig egyenesen annak az orosz–grúz konfliktusnak a közepébe vezet, amely generációk sorsát pecsételte meg, és a családját is szétszakította. Bolyongásai során megelevenedik a mesék és a babonák sötét világa, amelyben időnként felcsillan a remény és vigasztaló útitárs a humor.
Hol kegyetlen, hol gyengéd, hol együttérző, hol szívet tépő regény a háború egyéni és kollektív traumájáról, és egy küzdő népről, amely elszánta magát a túlélésre, de nem feledkezik meg azokról sem, akiknek ez nem sikerül.